“Kerékpártúra a Duna mentén 3 országon át” – A kezdet – 1. nap.

A kezdetek

Ahogy mindig is lenni szokott, ez a túra is az első nappal indult, pedig én szívesen elcseréltem volna az utolsóra. A több hónappal korábban, még a nagy esőzések alatt tervezett túra olyan jó időbe fordult, hogy úgy jártunk, mint a közútkezelő.  – Azt tudtuk, hogy meleg lesz, csak azt nem gondoltuk, hogy ennyire! –

Indulhatnánk

Gondoltam elég idő lesz a felkészülésre, ámde rácáfolt az élet, így azután a terv, a folyamatos improvizáció lett. Rendben sikerült eljutni a kiindulási pontra, ahol már várt a csapat egy része Mohácson a Polg.Hiv. előtti téren. Gyanús volt a dolog, mert hirtelen beköszöntött a nyár, s ránk szakadt a hőség. Mikor megérkezett a kísérőautó, s nem volt meg a létszám, éreztem, hogy oda fogok száradni a parkoló kövezetéhez. Késnek…..

Minden kezdet nehéz

Három bringás hiányzott, s aggódtunk, hogy amíg itt jól elvagyunk a tűző napon, szegények, vajon hogy bírják a klimatizált autóban uralkodó hűvös levegőt. Mert biztos nem készültek a hidegre. Miután jól kiaggódtuk magunkat, befutott a csapat másik fele is, így egy rövid ismerkedés után belevágtunk a közös kis túránkba. A csapat két házaspár, a Laci-Gabi és a Sanyi-Zsuzsa páros mellett három fiatalból, (Endre, Kata és Andris) és jómagamból állt össze.  Mit sem törődve a meleggel, felpattanva a bringára a töltés felé vettük az irányt és elhagytuk Mohácsot.

Majdnem

Dehogy hagytuk el, csak akartuk, mert alig jutottunk fel a gátra, Endre nemes egyszerűséggel mutatta meg kerékpárjának, hogy ki az úr a háznál, amit a bringa egy láncszakadással honorált. Mivel a kísérő autó más úton haladt, így nem sok választás volt, a tapasztalt csapattagok rögtön nekiálltak a javításnak. Mindenkinek jutott feladat, volt aki biztatott, és volt akit biztattak. Mindezt az árnyéktól beláthatatlan távolságra, a gát tetején, a vas olvadási hőmérsékletéhez hasonló melegben.

Megoldás

Mire a kíséret megérkezett, már majdnem kész volt minden. Lacit kineveztük a nap hősévé, megemeltük kalapunk, majd gyorsan vissza is tettük, nehogy hőgutát kapjunk. A re-start után nagyobb sebességre kapcsolva tényleg belekezdtünk a túrába. Kölked után Udvarnál egy rövid pihenőt tartva, elhagytuk Magyarországot.

Az út

Árnyékos ligetekről ábrándozva mellékutakon tekertünk a pörkölő nap alatt egészen a horvát Izsépig, ahol megpihentünk, s közben megnéztünk egy sokác tájházat. Bepillantást nyertünk a vidék korabeli életébe, szokásokba, tevékenységekbe. A szíves látást és a teljes körű előadást némi belépődíjjal és a meggyfa lecsipegetésével honoráltuk. Immár felfrissülve  vágtunk neki a hátralevő távnak, tudva a ránk váró Báni-hegyek dombjairól.

Az elmélkedő és az emelkedő

Tovább forgattuk a kerekeket, majd egy öreg fás ligetnél megnéztünk egy elhagyott kápolnát. Volt valami megható és emelkedett abban, ahogy ott állt és magányában is dacolt az idővel. Mintha csak a saját feltámadását várná. A kék ég, a virágzó rét és a kápolna. A hőség ellenére is mosolyogva indulunk tovább, s az út melletti tónál, megpillantjuk az első kormoránokat. Jó lenne lencsevégre kapni őket, elvégre ezért jöttem, de mintha csak megéreznék, sietve távoztak. Mi pedig enyhelyt keresve a következő faluban Darázson egy óriási fa alatt álltunk le pihenni.

A neheze

Bizony-bizony, elérkeztünk utunk nehezebbik részére, hogy feltekerjünk a Báni dombra a Batinai emlékműhöz. Az alig 35 fokban ez nem kis dolog, s a végére el is fogy egy kissé a szusz, s ebben a forróságban a gyalogszer is megterhelő. Az utolsó pár méteren erőre kapva, meg sem állunk a Duna melletti dombon álló emlékműig. A panoráma tényleg lenyűgöző akár a Duna, akár a Mecsek és a Villányi-hegység tekintetében. A monumentális alkotás sem tud hűsítő árnyékot adni, így egy gyors fényképezés után, lassan elindulunk a mai szálláshelyünk felé.

A nap nyugta

Szőlőültetvények között haladva begurulunk Vörösmartra ahol egy frissítő után még felkaptatunk a pincesorra is. A borkóstolás elmarad, a csapat kissé elcsigázva, még egy utolsó lendületet véve begurul a következő faluba Csúzára a Piros Csizma fogadóba. Elfoglalva a szálláshelyet egy nagy zuhany után a már csituló meleget egy igazi horvát sörrel öntjük nyakon. Majd elindulunk, hogy megegyük életünk “legjobb” halászlevét. Legalább is a legenda szerint, ahova a szakács még eddig elment, mindenhonnan elhozta az első helyezést. Azóta is azt keresik. A főutcán sétálva fedeztük fel a szép kis templomot.

A nap vége

A horvátok nemzeti üdítője az Orangina jó, az előétel a haltepertő remek. A bajai jellegű halászlé rendeléskor a “medium” szintet választottuk, gondolván, ha nem lesz elég erős, majd jól bepistázzuk. Szóval, ami jó, az jó. De ez nem az. A hal csak azért nem mászott ki a bográcsból, mert már nem élt, pedig őt is csíphette rendesen. Amikor már nem bírtuk tovább a megpróbáltatásokat, Endrére bíztuk a befejezést, aki aznap a második hős címet kiérdemelve,szorgos és kitartó munkával eltüntette az egészet.

Nyugovóra térünk

A mai nap viszontagságai, az ötven egynéhány kilométer, a hőség és a lángoló hallé után behuppanva az ágyba, már csak a jótékony álmot vártam. A ringatózó ágy az oldalamon megszámolható rugókkal tudatta, vigyázat “tengeri betegség” kapható. De ezt már elnyomta a jótékony álom, mint ahogy az otthon hagyott naptej hiánya okozta felégést is. Holnap új nap, új égés következik….

A fotóalbum itt található

Utószó

A kíméletlen meleg ellenére, olyan csodálatos nap volt ez a mai, a természet a legszebb arcát mutatta, fű, fa és virág, mintha csak nekünk nyílna. Illatorgia és szemet gyönyörködtető szépség ami kísért utunkon. Ez egy felejthetetlen nap volt….

A hőséget leszámítva viszonylag könnyű túra, egy nagyobb emelkedővel a Báni-dombok. Napi táv: 54km. Folyadék igény: vödörnyi 🙂

Fotó: hicza