Baranyai barangolás, avagy zarándok út Máriakéméndnél…

Nem úgy indult. Más volt a terv. Persze nem okozott gondot, beleszimatolva a friss falusi levegőbe, már másként látja az ember a lehetőségeket. Szóval egy szippantás az illatos levegőből és innen kezdve már nem volt kétséges, hogy ebből egy kis spontán túra lesz.

Indulás…

Szóval, ott tartottam, hogy kedves barátom Ruzsinszky András megkérdezte nem volna-e kedvem egy kis munkára a Máriakéméndi zarándok úton, és én örömmel igent mondtam. Mivel erre a hét végére nem volt betervezve semmilyen túra, mert úgyis elég sok a pihenni való, meg aztán végre a fotókat is rendezni kellene, mert csak gyűlnek óriási halomba. De az idő ragyogónak ígérkezett, s a baranyai dombok ilyenkor a legszebbek, nem tudtam ellenállni, igaz nem is nagyon akartam.

A “munka”

Alig értünk ki a falú utolsó háza mögül, máris megpillantottunk két zarándokot, Dr. Héjjas Pétert és kedves feleségét, bár mint kiderült ők sem zarándoklásban voltak, hanem az idő vasfoga által kikezdett jelzéseket újították meg, hogy a természetjárók tájékozódása egyszerűbb legyen. A mi munkánk sem volt nagy, most csupán néhány jelzést kellet áthelyezni vagy kitenni, de ez inkább tűnt kirándulásnak, mint bármi másnak.

Átszellemülés

S ha már itt járunk, megnézzük az útba eső kegyhelyeket is, hogy minden rendben legyen, s mint látható is, itt szorgos kezek munkálkodtak azon, hogy a zarándok út élvezhető legyen a természetjárók számára. A kitűzött munka elvégzése után, egy tóparti kora nyári strandolás volt betervezve.

Beszélgettünk mindenféle dologról, s miközben a gyönyörű kilátásban fürdettük szemünket, szép lassan lemondva a későbbi programról, meg meg állva merengtünk a táj szépségében. A halk szellő nem nyomta el a madarak énekét, mely folyamatosan kísért bennünket az úton bármerre mentünk is. Mintha csak azon mesterkednének, hogyan tudnak itt tartani minket.

Időtlenül…

Mi pedig vándoroltunk a lankás dombokon, be az hűs erdőbe, majd fel a pincesorhoz, ahol meg meg álltunk néhány üdvözlő szóra a gazdánál, majd tovább görgettük beszélgetésünk a világ legegyszerűbb nagy kérdéseiről. Egyre több pince virul ki a gondos kezek alatt, bár találkoztunk olyannal is, ami szebb időket idézve csúszott lassan a feledésbe…

Majd újra a napfény alatt róttuk az utat, s egyszerűen nem lehetett betelni a látvánnyal. A zöld és barna összes árnyalata, a bodor felhők árnyéka a földön, a facsoportok alkotta ligetek, s a művelés alatt álló földek sokszínűsége mind megférnek ezen a természet alkotta festővásznon. Ez is egy olyan hely, ahol megáll az idő, elfeleded a város lüktetését, a susogó szél mellett is hallod a föld szívének dobbanását.

A lényeg

Nem lehet véletlen, hogy itt húzódik egy zarándok út, itt a természet befogad. Magába zár és olyan nyugalom lesz rajtad, ami gyógyítóan hat az urbánus világunk okozta sebekre. Belemerülsz és átölel, mint egy anyaöl, megnyugtató biztonságot sugallva.

A nagy fokú helyismerettel rendelkező barátom vezetése mellett a változatos terepviszonyok között haladva több helyen megpihenve haladunk. Nehéz elengedni ezt a helyet, talán nem is kellene, ilyenkor sok minden megfogalmazódik, átértékelődik az emberben. Azt hiszem aki itt zarándokol, olyan élményt kap a természettől is, amit “útravalóként” tovább vihet magával.

Egyszer minden véget ér

Lassan véget ér az utunk, mert észrevétlenül, de eltelt az idő, a pancsolásból semmi nem lett. De nem panaszkodom, hiszen olyan élménnyel távozok, amit kevesen kapnak meg. Még a szerszámokat is vissza kell vinnünk a faluszéli házhoz, ahol az ismerős házaspár fogad. A szíves látás okán legalább egy órát időzünk náluk. Mintha mindig is ismerősök lettünk volna. De ez van faluhelyen. És ez így van jól!

A visszaúton egy kis bodzavirág szedés, a téli teázáshoz, a garantáltan kipufogógáz mentes, dagadtra hízott virágernyőkből. S nem marad már hátra, mint a Máska macska által a küszöbre tett, fészekből kiesett rozsdafarkú fióka pátyolgatása, és persze Bodza a keverék házőrző dögönyözése. Majd búcsú és indulás vissza a városba.

Mint tudjuk, ismétlés a tudás atyja. Ezen ne múljon 🙂

Fotó: hicza