Párizst látni és …. avagy versenyt futni az idővel.. 2. nap

Szögezzük le már az elején, ez egy túra leírása, s nem egy útleírás, s útikönyvet sem írnék, mert ahhoz itt kellene laknom pár hónapot, ezzel a négy itt töltött nappal szemben.

Ez az idő arra is kevés, hogy átvegyük az itteni ritmust, ezért hol szájtátva merevedtünk le valami előtt, vagy rohantunk A-ból B-be, de ezt legalább gyalog, hogy érezzük a falak simogatását, az emberek kedvességét, az épületek hangulatát és Párizs minden illatát. Folyik az élet, a közelmúlt eseményeire már csak a sűrűn posztoló katonák és az utcákon megjelenő rendőri jelenlét emlékeztet. Ez a nép nem fél, de mindenkit félt. S ez így van jól.

Itt kezdtük a napot...

Itt kezdtük a napot…Mint minden nagyváros szívébe, ide is kell egy hatalmas park, ahol az ember elhiszi, hogy már nem a városban van, ahol csend és nyugalom várja. Nincsenek a közeledbe nyüzsgő járműsereg, beépített talpalatnyi föld, elárusító bódé, csak száz méterenként egy-egy Eiffel torony árus, aki portékáját karikára fűzve lobogtatja előtted, a két centistől a fél méteresig minden méretben és színben. Ebben igen kreatívak, elég észveszejtő színkombinációkat képesek ráfújni a tehetetlen szerkezetekre.

A Luxemburg parkban napsugarakban fürdettük arcunkat, átadva magunkat a virágillatú délelőtti nyugalomnak, majd fél perc múlva már úton is voltunk, nehogy lemaradjunk valamiről.

Már itt elvesztünk a méretekben, az épületek monumentálisak, a panelekhez szokott szemnek fura hogy sehol egy betontömbbe zárt embercsoport. Amerre a szem ellát műemlékek garmada, mindennek emlék állítva, s ezek állaga sem külvárosi. Hogy miért nincsenek üveghegyű szálloda és irodakomplexumok az később a napnál is világosabbá vált. Mert zavarta volna a kilátást.

Na nem a polgármesterét, vagy valamelyik első vonalbeli politikusét, hanem mindenkiét, aki idelátogat és veszi az energiaszeletet, hogy felmásszon néhány látványosság tetejére. Így tettünk mi is, és rafinált módon felszereltünk magunkat Museum Pass kártyákkal, hogy egyszer érezhessük, hogy bizony a mi sorunk az “Privileg”. Teljesen jól működött az esetek több mint felénél vagy soron kívül, vagy tized akkora soron keresztül jutottunk be a látnivaló belsejébe. Vagy nem, mert ilyen is előfordult, s ennek oka, a nagyfokú biztonsági ellenőrzés volt. Pont úgy mint a reptereken, itt is nadrágszíj ki, gatya fog marokra, detektorkapun áttotyog, szíj befűz. Ez olyan rutinná válik, hogy egy idő után bármely kapu láttán az ember vetkőzni kezd….

p1040614
Se toronyház, se telefon adótorony…

Útba ejtettük a Pantheont, ahol a  Foucault-inga  található, majd kicsodálkozás után elindultunk az egyik legnevezetesebb épület felé, hátha találkozunk Quasimodo-val, a harangozóval.

Jól jött a kártya a Notre Dame bejáratánál is, így kb. tíz perc alatt bent voltunk, ahol a tömeg olyan sűrű volt mint egy heringes dobozban, s az embermassza lassú mozgással haladt körbe. Mivel a szelfi botok ki vannak tiltva a műemlékekből, elég jól lehetne fényképezni, de nem. Persze mindenki úgy gondolja, hogy csak ő visz magával egy billiárd dákót a fényképezéshez az nem olyan nagy gond. Azért lehetett néha olyan képet csinálni, amibe nem lógott be semmi, pl. egy makett megörökítéséhez csak nyolc percet kellett várni, hogy legalább az egyik oldalán ne álljon egy komplett turistacsoport.

Emlékszem pont mise volt, s megálltunk középen hallgatni egy kicsit, meg kapaszkodni, nehogy elsodorjon a tömeg. A hangzás egészen elképesztő volt. A pap hangja, mint Yves Montand-é, és olyan tisztasággal zengett, betöltve a teret, hogy folyamatosan futkosott a hátamon a hideg. Csak részletek vannak belőle, de ez is egy ok, hogy ide vissza kell jönni.

Áhítattal telve kibotorkálunk a napfényre, s megcélozzuk a feljáratot a toronyba. Itt már nincs mese ki kellene várni a hatalmas sort, de erre nem vállalkozunk, végül is drága az idő az ácsorgásra. Majd holnap.

Elindulunk, kis utcákon, tereken vágunk át, szebbnél szebb épületek mellett visz utunk, az egyik kiemelt célponthoz, amit csak fantomjáról régen készült filmből ismerünk. Hogy mi az? Nem, nem fogom elárulni, hogy a Louvre az. Belépve az épületsor udvarára, megragad a figyelem a hihetetlen méretű műemléken. Majd az udvar közepén kiemelkedő üvegkupola ragad magával, és már nem is zavar az a néhány száz turista, akiktől lépni sem lehet.

Két világ határán. Ha az üvegkupola elé ülsz le, a kastélyépület repít vissza az időben, míg az ódon falak tövébe helyet foglalva az új világ üveg-fém techno kupolája tartja fogva a tekintetet.

Museum Pass elő, rövid soron be, kb öt perc, s a hatalmas aulában alig elveszettnek érezvén magam, rögtön egy mosdót keresni indulok. Tekintet a falra, a megannyi útbaigazító táblát követve megtalálva az áhított magányos gyóntató fülkéket, belém hasít a felismerés, túl vagyok a kijáraton. Már nem is akarok semmit, elég ha visszajutok a kiindulási helyre.

Kedves bácsi jelzi, itt vissza menni nem lehet, kérem álljon be a sorba. Ezzel nem is lenne gond, csak hát a sornak melyik végére? Ami közelebb van, sokkal szimpatikusabb, ám de a sorban állok rossz néven vennék. Így nekiindulok megkeresni a sor másik végét, teremről teremre járva haladok a sor mellett, s már túl vagyok két kilométeren, mégsem lelem a végét. Újra visszasomfordálok a biztonságiakhoz, s szerényen de határozottan szeretném érvényesíteni privilegizált helyzetemet, de ez nem igen hatotta meg őket. Míg nem egy kedves hölgynél eljátszva a magyar turistát célt érve rögtön a detektorhoz engedett. Többé ki sem akarok innen menni, gondoltam, de néhány óra múlva boldogan hagytam el az épületet.

p1040536
Ezt a poént nekem is el kellett lőni… 🙂

Remek idegenvezetőnknek köszönhetően sok érdekes, ismert és sosem látott műkincs látványával gazdagodtunk, de rá kellett jönni, nemhogy a teljes itt tartózkodásunk, de még a fél életünk is kevés lenne végigjárni a remekművek tárházát.

 

Folytatjuk…..

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.