A Kelet-Mecsek – avagy a régi útvonal újratöltve..

Állandó kérdés, hogy hová érdemes elindulni, de bárhova is mentek, a természet igazi arcát akkor látjátok meg, ha az adott vidéket minden évszakban látod. Így esett a választás erre a kedvelt útvonalra, melyet újra és újra érdemes felfedezni.

1kep

2016 Április 30. Zobákpuszta – Püspökszentlászló – Zengő – Kisújbánya – Lakkner – Takanyóhát – Zobákpuszta  22,34km  6h30m

Ideális túrázó időben készülődtünk az útra, bepakolva étel-ital, műszaki kütyü. Kiautóztunk Zobákpusztára, s a parkolóban hagytuk hűséges lemezszamarunkat. Remélem, nem olvassa ezt a bejegyzést. Az út kétszáz méter után már az erdőben folytatódott, ahol nem messze a bozóton egy nagy lyukon át egy kis tisztást meg egy házikót láttunk. Meg mertem volna esküdni, hogy itt sütötték meg Jancsit és Juliskát. Gyorsan továbbálltunk, s ahogy kezdtünk bemelegedni, eszünkbe jutott milyen jó lenne a hűs forrásból oltani a szomjunkat, de ezt még most némi egészségügyi kockázat miatt nem mertük bevállalni. Márpedig forrásból jól el van “ereszteve” a Mecsek. – De jó lenne, ha jelzés lenne az fogyasztható víz lelőhelyénél.-  Na majd máskor. Se. 🙂

Egyre szebb a vidék, a vadvirágok ezerszám bújnak elő, a fák pedig ontják a levélseregeket. A zöld árnyalatai színezik a tájat, a virágok mint apró flitterek a növénytakarón. Az ég kék, a fű zöld, s levegő olyan friss és tiszta, mint a hegyi patakok vize. Kell ennél több?

Kell bizony, egy kis pihenő, egy szendvics, mert szalonnázni nincs idő.  Na meg a folyadék utánpótlás, mert az bizony sűrűn kell. Főleg az emelkedők után, de leginkább ….

Az egyenes út a legrövidebb, tartja a közmondás, és ez a Zengőre is igaz, azzal a kitétellel, hogy ez egyben a legnehezebb is. 🙂

Így hát mi is egyenesen indultunk a csúcsnak.

Megállás nélkül mentünk fel, miközben kedves mosollyal és köszönéssel üdvözöltük a félúton pihegőket. Nem mondom, nehéz volt. Megszólalni amikor felértünk. : )  És ott álltunk a radartalan Zengő csúcson, egy pusztulófélben lévő kilátónál. A kilátás fenséges, bár fotózáshoz nem a legjobb a párában úszó vidék, de így is szép nekünk.

Mivel kellőképpen megéheztünk, s a magunkkal hozott szendvics után is alul-méretezett volt a kalóriabevitel, Kisújbánya a következő célpont, mégpedig a Klumpás konyha, melyet minden erre látogatáskor felkeresünk kenyérlángosáért, palacsintájáért és Katalin kedves kiszolgálásáért. A település előtti réten igaznak tűnik a szájról szájra terjedő megnevezés, ez a “keleti Svájc”. Hihetetlen kék ég, még zöldebb fű, s tehenek tekintetének kereszttűzében sétálunk a házak felé. Beérve a Klumpásba, jöhet a palacsintából néhány, majd egy kávé, s máris folytathatjuk túránkat.

Tovább indulunk a Lakkner fenyvesen át, hátha látunk legalább egy mókucot, de ezúttal sem volt szerencsénk. A fenyves után Pusztabánya felé vesszük utunk, s megnézzük a üveghuta romjait. Így is volt, bár a régi romok mellet újak is vannak, mivel a felújított néhány üveghutát bizonyára “szétnézték” az odalátogató turisták. A közeli vadászháznál nagy a sürgés-forgás, fiatalok nagy csapata vezeti le a feszültséget meglehetősen magas hőfokon. Meglehet, jól jön majd a bérleti díj, de nem hinném, hogy az erdőbe való ez a fajta lazulás, nem beszélve az állat és növényvilágnak okozott stresszről. Tudom, nem a mi dolgunk, csak hát, óvjuk a természetet, ameddig még van.

Gyorsan  magunk mögött hagytuk a helyet, s a Takanyóhát-on keresztül a kiindulási pont felé fordultunk. Hogy ez a név honnan van, ne is kérdezzétek. 🙂 Jól haladunk lefelé, egy -két akadályt leszámítva. Azt hiszem, jóleső fáradtsággal érkezünk vissza az autóhoz, majd haza.

 

Közepesen nehéz (Zengő – nehéz), ajánlható mindenkinek, aki szeret egy kis kihívást.

Tipp: edzőcipő felejtős, a meredekebb emelkedőn/lejtőn csak a stabil felépítésű túracipő a megfelelő a sérülések elkerülése végett.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.